17. Nullák...

Szombaton a telefoncsörgésemre ébredtem.    

- Haló… - szóltam bele rekedten.

- Szia Cassie, remélem nem ébresztettelek fel – kezdte Amy. – Ráérsz ma?

Egész héten hívogattam és még egy sms-t sem volt képes írni. A plafont kezdtem el bámulni, igazság szerint semmi kedvem nem volt vele találkozni.

- Hívtalak…sokszor – feleltem.

- Tudom – válaszolta sóhajtva Amy. – Ne haragudj. Átmehetek?

- Inkább lefényképezem a leckéket, amiket vettünk – vágtam rá. – Elég elfoglalt vagyok ezen a hétvégén – hazudtam.

- Rendben – hagyta rám. – Köszi előre is!

- Nincs mit! – hadartam, majd bontottam a vonalat.

Barátnők száma: nulla.

Ha ez nem lett volna elég, mióta eltévelyedett, idióta apánk hazaköltözött, a bátyám nem volt hajlandó hazajönni. Azt mondta megvárja, míg lelép. Szerinte erre már nem sokat kell várjunk. Neki könnyű volt, ő kiszakadt ebből a kisvárosi fojtogató közegből. Itt, ahol mindenki tud rólad mindent, sőt ezen felül még olyanokat is, amik nem is igazak. Neki nem kell itt élnie, egyetemen tanul, barátnője van, vár rá az amerikai álom: jó munka, szép ház, új autó, házasság, gyerekek. Rosszul kellene éreznem magam, mert a saját bátyámra irigykedem? Lehet, de annyira igazságtalan az élet. Nekem még két évem van a gimiből, egy örökkévalóság.

Kikászálódtam az ágyból, gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, majd felkötöttem a hajam. Tíz óra múlt, én pedig lesiettem a lépcsőn és ittam egy kávét.

- Feketén? – kérdezte az apám.

- Egy ideje így iszom - feleltem kurtán.

Igazából a fogyókúrám kezdetén álltam át az „üres” kávéra. Ha valaki megkérdezné, melyik az egyik legfontosabb szabályom, biztos, hogy ezt válaszolnám. Az ember rengeteg fölösleges kalóriától kímélheti meg magát, persze rémes a változás. Rettenetes…őszintén szólva. Egy kis tejszín/tej, egy-két kanál cukor, tejszínhab, csokiöntet a tetejére és máris 250 kalóriánál tartunk. A fekete kávéban összesen 2 kalória van. Mennyivel megnyugtatóbb. Bárcsak ez is nulla lenne, ahogy az egész életem.

- Ha így kellene a kávémat igyam, inkább leszoknék – mondta az apám. Ki kérdezte a véleményét? Ki a fene kíváncsi rá mit mond ő? Ki ő nekem? Inkább az alkoholról kellene, hogy leszokjon. – Van egy új ötletem, vállalkozást indítok.

- Csodálatos, hányadikat is? – horkantottam fel. Vállalkozásokat indít, amik sorra csődbe mennek, aztán az ő adósságát is anyám fizetheti. Nincs így is elég bajunk, már csak ez hiányzik. De sosem ő a hibás, mindig azok a fránya körülmények.

- Mikor lettél ilyen szemtelen? – kérdezte tőlem.

- Talán öt éve, talán mindig is ilyen voltam – vontam meg a vállam, majd megittam a maradék kávémat és visszamentem a szobámba. 

Miért nem lehet nekem normális családom? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Minek jön vissza, aki egyszer elmegy?

Mérlegre álltam, 54 kg-ot mutatott. Undorítónak éreztem magam. Ki tudna engem szeretni? Hisz még én sem tudtam saját magam. Sóhajtottam egyet, majd az ablakhoz sétáltam és szemem a szemközti házra tévedt. Talán egyszer…talán egyszer, majd jön valaki. Akinek nem a sárkánnyal kell megküzdenie, hanem a belső démonjaimmal, akiket én egyedül nem voltam képes legyőzni. Néha olyanokat suttogtak, amiktől én magam is megrémültem.

16. Szomorú csillagok

Amy egész héten nem jött iskolába, aggódtam érte, de a telefont egyszer sem vette fel, pedig többször is próbáltam hívni. Matt többször is beszélgetni próbált velem, de egy idő után feladta. Úgy járkáltam a suliban, mint valami zombi. Zenét hallgattam, egyedül ebédeltem és szünetekben mindenkit kerültem. Így teltek a napjaim.

A nagymamámat szerdán engedték ki a kórházból és miután anya hazaért a munkából, kocsiba ültünk, hogy megnézzük, hogy van. Útközben nem sokat beszéltem anyámmal, nem volt mit mondanom számára. Még mindig haragudtam rá vagy inkább aggódtam érte, magam sem tudtam eldönteni.  Amikor odaértünk a nagyszüleim házához, kipattantam a kocsiból és szinte futva tettem meg a hátralévő távolságot.

-          Szia Cassie – köszöntött a nagypapám és szoros öleléssel fogadott. Éppen kávét készített a konyhában.

-          Szia – motyogtam a pólójába.

-          A szobájában van – válaszolta meg a fel nem tett kérdésemet és eltolt magától. Én elmosolyodtam, majd a szobája felé vettem az irányt. Az ajtóban, azonban megtorpantam és mély lélegzetet vettem, végül halkan bekopogtam és már a kilincsen is volt a kezem.

De arra, ami fogadott, nem voltam felkészülve. Nagymamám szinte árnyéka lett egykori önmagának. Arca beesett, szeme alatt sötét karikák húzódtak, szeme szomorkásan csillogott. Próbáltam rendezni az arcvonásaimat, de úgy éreztem rögtön sírva fakadok.

-          Szia, Drágám – mondta és megpaskolta maga mellett az ágyat, a tévét pedig kikapcsolta. Felé lépkedtem és helyet foglaltam mellette.

-          Szia – suttogtam halkan.

-          Ne nézz így rám – szólt rám.

-          Hogyan? – kérdeztem vissza és a kezemet kezdtem el tördelni.

-          Mintha fél lábbal a sírban lennék – vágta rá, és fáradtan elmosolyodott.

-          Én nem… - kezdtem el tiltakozni, de a hangom cserbenhagyott.

-          Csak rosszul festek, de már jobban vagyok – mondta és kitárta a karját, én pedig azonnal közelebb húzódtam hozzá és a vállába temettem az arcomat és sírni kezdtem. – Jól van, semmi baj – nyugtatgatott.

-          Bocsánat – motyogtam szipogva.

-          Minden rendben lesz – mondta én pedig csak bólintani bírtam és elvesztem az ölelésében. – Ugye nem haragszol, hogy el kell halasztanunk a szülinapi bulidat? Olyan nagy vagy már, biztos amúgy is a barátaiddal akartál ünnepelni.

-          Dehogy haragszom – ráztam meg a fejem. – Ne is foglalkozz vele, az a lényeg, hogy meggyógyulj – mondtam és kibontakoztam a karjai közül. Persze, a barátaimmal, akik nem is léteztek.

-          Jól vagy Cassie? – kérdezte aggódva és végigmért. – Olyan soványnak látszol.

Nyitottam a számat, én tényleg el akartam neki mondani mindent. Azt, hogy Zack összejött Melindával. Vagy azt, hogy egykori legjobb barátnőmmel, már nem is beszélek. Ahogy azt is, hogy utálom, hogy az apám újra része az életemnek. De aztán rájöttem, hogy felesleges ilyen dolgokkal terhelnem őt.

-          Jól vagyok – hazudtam szemrebbenés nélkül. Rosszul éreztem magam ettől, mert hozzá mindig őszinte voltam, de úgy éreztem, nem tehettem mást. Ekkor anyám lépett be a szobába, én pedig felálltam az ágyról, hogy kettesben beszélhessenek és a konyhába indultam.

***

A hétvége eseménytelenül telt, próbáltam tanulni, de egyszerűen a gondolataim mindig elkalandoztak. Szombat este zenét hallgattam az ágyamban, a neten pedig tippeket kerestem a fogyáshoz. Sajnos a súlyom változatlan maradt, annak ellenére, hogy szinte alig ettem. Nagyon frusztrált a dolog. Aztán valahogy Zack adatlapjára tévedtem, és egy friss képen megakadt a szemem. Melinda a tűzhely előtt állt, a válla fölött visszapillantva, kezében fakanállal. Gyönyörű volt, barna haja lágy hullámokban omlott a vállára, szeme vidáman csillogott, félénken mosolygott bele a kamerába. A fénykép alá ennyi volt írva: „Első közös főzés, szeretlek Mel” Újra és újra elolvastam ezt a pár szót, majd töröltem Zack-et az ismerőseim közül. Boldognak tűntek és semmi kedvem nem volt ezt nézni, elég volt az is, hogy az iskolában el kellett őket viselnem.

Kipattantam az ágyból, átöltöztem, majd futni indultam.

-          Hová, hová? – kérdezte az apám. A nappaliban ült, éppen meccset nézett és sört ivott. Egyáltalán mi köze hozzá?

-          Futni megyek – válaszoltam neki, bár igazából valami teljesen mást akartam mondani. De nem akartam vele veszekedni.

-          Ilyen sötétben nem mész sehová – felelte és felállt a kanapéról. Öt évig rám sem nézett, most pedig itt játszotta az aggódó apát. Remek.

-          Anyát nem zavarja – mondtam és a kijárat felé indultam, de még hallottam, ahogy a nevemet kiabálja, de hátra se nézve távoztam.

Addig futottam, míg teljesen ki nem merültem és szinte gondolkozni se bírtam. Majd leültem egy padra, a kezembe temettem az arcomat és sírni kezdtem. Nem tudtam volna megmondani, miért is sírok, mert nem volt egy konkrét oka. Egyszerűen úgy éreztem, hogy semminek sincs értelme. A park kihalt volt és csöndes, és pedig felpillantottam az égre.

Úgy tűnt, még a csillagok is szomorúak.

XXX

Ritkán vannak részek, ezért mindenkitől bocsánatot kérek, akit még érdekel a történet. :(

Remélem tetszik az új rész, nagyon örülnék, pár visszajelzésnek (akár pozitív, akár negatív) Valamint, bétát keresek. Akinek lenne kedve hozzá, ide írjon: eleanorcole13@gmail.com 

Köszönöm! :) xx

15. Mert szeretem...

Arra ébredtem, hogy valaki rázogat. Nem ez a legkellemesebb ébresztő.

-   Hmmm… - motyogtam -, fáradt vagyok.

-   Cassie, én vagyok az – mondta az anyám, de túl álmos voltam ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Aztán eszembe jutott, hogy bevettem két nyugtatót, valamint, hogy a nagymamám kórházban van. Lassan kinyitottam a szemem és anyám boldogságtól sugárzó arcával találtam szembe magam.

-   Most értünk haza az apáddal – magyarázta. – Minden rendben volt itthon, milyen volt a mozi? – kérdezte érdeklődve és az ágyam szélén foglalt helyet. Felültem az ágyban, a gondolataim elég kuszák és lassúak voltak. Én magam voltam lassú. – Jól érzed magad? Nem festesz valami jól.

-   A nagypapa többször is hívott téged, miért nem vetted fel? – kérdeztem és idegesen a hajamba túrtam.

-   Kikapcsoltam a telefonom, mindjárt visszahívom.

-      Hívd vissza most, mama kórházban van – mondtam és kikászálódtam az ágyból. – Remélem élvezted a hétvégét – vetettem oda neki, mielőtt bármit is reagálhatott volna.

 Nem foglalkozott a megjegyzésemmel, talán nem is hallotta, mert már a telefonjával babrált és kiment a szobából. Remek.

Aztán eszembe jutott, hogy holnap hétfő, és én a hétvégén semmit sem tanultam. Már este volt, kint teljesen besötétedett. Ásítottam egyet és a matekházimat kezdtem el csinálni, de egyáltalán nem boldogultam vele. Amikor pedig megpillantottam a füzetem szélére írt megjegyzést, miszerint hétfőn dolgozat, a táskámba süllyesztettem a matekfelszerelésemet és lemondóan sóhajtottam egyet. Egyáltalán nem érdekelt az iskola.

***

Reggel korán keltem és egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Elindultam futni, aztán hazaérve müzlit reggeliztem. Letusoltam, felöltöztem, majd mérlegre álltam. Pontosan 54 kg voltam, amit gondosan felírtam a füzetembe.

Tíz perccel becsengetés előtt értem a terembe, és a szokottnál is nagyobb nyüzsgés fogadott. Kate hétvégi bulija volt a beszédtéma, mivel az osztály negyede lett csak meghívva, így ők ecsetelték a részleteket, míg a többiek irigykedve hallgatták a történteket. Úgy tűnt a matekdolgozat senkit sem érdekel.

Amikor a tanár belépett a terembe és azt mondta, hogy rakjunk el mindent és vegyünk elő egy lapot, rájöttem, hogy az osztály fele tisztában sem volt a számonkéréssel. Egyszerűen elfelejtették és olyan kérdéseket tettek fel egymásnak, hogy: ez most komoly? miből írunk? ez egy vicc?

Sajnos a tanárunk ettől csak még elszántabbnak tűnt, és meg kellett írnunk a tesztet. Ekkor döbbentem rá, hogy Amy nem jött iskolába, így még lesni sem volt lehetőségem. Bár sosem voltam az a fajta, aki lemásolja a padtársát, de azért jól jött volna egy kis segítség. Mivel egyik feladatot sem tudtam megoldani, egész órán gondolkoztam. Matt-en és Amy-n kívül senkivel sem voltam beszélő viszonyban. Pillantásom Melindára, egykori legjobb barátnőmre tévedt, és ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire is hiányzik. Elmondhatatlanul egyedül éreztem magam.

A szünetekben sem lett jobb a helyzet, sőt. Ezért elővettem a telefonomat és az órák között végig zenét hallgattam. Az ebédemet, ami egy banánból állt, az udvaron ettem meg magányosan és azt kívántam, bárcsak otthon lehetnék.

-   Csak nem zűr van a paradicsomban? – kérdezte Zack, majd leült mellém a padra. Fogalmam sem volt, mire akar célozni, de a szívem nagyobbat dobbant, csak azért mert hozzám szólt.

-   Nincs semmi – hazudtam a földet fixírozva. – Azt hiszem elszúrtam a matekdogát – feleltem és rá néztem.

-   Majd kijavítod – legyintett. – Nem egészen erre gondoltam, hanem, hogy úgy tűnt a hétvégén összejöttetek Matt-tel, most meg egymáshoz sem szóltok. Kate végigsírta a szombati buliját miattatok.

-   Kate és a sírás? – kérdeztem döbbenten. – Az azt jelentené, hogy van szíve – motyogtam. Zack furán méregetett.

-   Én örülök annak, hogy összejöttetek. Boldognak tűntél mellette.

Ennyit arról, hogy féltékennyé fogom tenni. Semmit sem érez irántam és még áldását is adta ránk.

-   Nos, senki sem kérte a jóváhagyásod – közöltem vele ridegen és keresztbe tettem a lábam.

Magabiztosnak akartam tűnni, miközben belül darabokra hullottam. Legszívesebben felképeltem volna. Nem én vagyok a rosszfiú ebben a történetben, hanem ő.

-   Oké, igazad van, semmi közöm a dolgaidhoz – helyeselt.

Minden mondatával újabb és újabb sebeket ejtett rajtam, hát nem veszi észre mit művel velem? Felpattantam a padról és az osztály felé vettem az irányt.

-   Várj – kiáltott utánam Zack én pedig megfordultam. Pár pillanatig habozott, aztán sóhajtott egyet és olyat mondott, amire nem számítottam. – Melindának hiányzol, bár ezt soha nem vallaná be neked, és nekem sem lett volna szabad elmondanom.

-    Akkor még is miért árultad ezt el nekem? – kérdeztem tőle.

-   Mert szeretem – felelte, én pedig megszólalni sem tudtam. – Kérlek, tudom, hogy engem nem kedvelsz – ha tudná, valójában mekkorát is téved –, de neki adj egy esélyt.

-   Nem megy – feleltem pár pillanat múlva és mielőtt még megláthatta volna a könnyeimet sarkon fordultam és gyorsan faképnél hagytam.

14. Rövid az út lefelé

Ott az ágyon feküdve jöttem rá, hogy voltaképpen élvezem Matt társaságát. Ha vele voltam, akkor nem gondoltam annyit a kalóriákra, a súlyomra, Zack-re vagy az elcseszett családomra. Vele az élet könnyebbnek bizonyult, pedig semmi különöset nem csináltunk, csak együtt lógtunk.

-          Hé - szólongatott Matt – nagyon elgondolkoztál, minden rendben?

-          Igen, csak a tegnap estén jártak a gondolataim – vallottam be. – Sajnálom.

-          Tegnap még nagyban köszöngetted. Életed legjobb estéjének nevezted.

Felé dobtam egy párnát.

-          Ne ess túlzásokba! Nem az estét sajnálom, hanem hogy…- nem tudtam befejezni a mondatot. Úgy látszik, ez rossz szokásommá vált. De tényleg, mit is sajnálok? – Anyukád nem fog haragudni, hogy itt maradtam? – kérdeztem tőle aggódva.

-          Nyugi Cass, majdnem felnőttek vagyunk. És a nagyszüleimmel élek, már volt szerencséd találkozni Lisa-val, szóval anyám nem is fog tudni róla.

Újra kedvem lett volna hozzávágni valamit, de ezt nem tudtam megtenni, mert Matt felém hajolt és megcsókolt. Voltak érzéseim iránta, ezen nem kellett sokat gondolkoznom, de az eltörpült, ahhoz képest, ahogy Zack iránt éreztem. Pedig őt szeretni sokkal egyszerűbb lett volna.

Matt még a buli előtt azt mondta legyünk barátok, amibe én beleegyeztem, de úgy hittem, ez a csók tönkretesz mindent. A törött szívem darabkái nem működtek megfelelően, és talán soha nem is fognak. Azt is mondta, hogy várna rám, de nem tudtam valaha is készen fogok állni erre. Össze voltam zavarodva, akartam is őt, és nem is. A hitegetés sem tűnt jó ötletnek, de nem mondhattam meg neki az igazat, mert szükségem volt rá. És talán képes lennék szeretni őt, majd valamikor a jövőben…  Aztán eszembe jutott Zack és rájöttem mekkora hülyeséget is csinálok valójában. Mielőtt még bármit is mondhattam volna megszólalt a telefonom én pedig eltoltam Matt-et és a táskámhoz mentem, majd felvettem a készüléket.

-          Hallo – szóltam bele idegesen és az ablak elé sétáltam, így Matt-nek háttal álltam.

-          Szia Cassie, végre felvette valaki, már többször kerestelek titeket – mondta a nagypapám, hangja fáradtan csengett. – Anyukád ott van valahol? Beszélnem kell vele.

-          Elutazott, csak este ér haza – magyaráztam. – Mi a baj?

-          Ne aggódj, nincs nagy baj.

-          Mi történt? – kérdeztem idegesen és fel-alá kezdtem el járkálni a szobában.

-          Kórházban vagyunk, tegnap a nagymamádnak enyhe szívrohama volt. Az orvosok azt mondják, hamar fel fog épülni – itt egy kis szünetet tartott - csak egy kis pihenésre van szüksége – tette hozzá gyorsan. Fogalmam sem volt, mi az az enyhe szívroham. Létezik ilyen egyáltalán vagy csak azt akarta, hogy ne boruljak ki? Mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam magam.

-          Oké, máris odamegyek.

-          Erre semmi szükség, pihennie kell. Ha anyukád hazaér, mondd meg neki, hogy kerestem és hívjon vissza.

-          Oké megmondom – feleltem. – De biztos, hogy ne menjek oda?

-          Nem, erre semmi szükség. Nem tudnál mit tenni. Pár nap és kiengedik, majd akkor látogass meg minket – javasolta.

-          Rendben, mondd meg neki, hogy szeretem.

-          Átadom neki – hadarta -, de most mennem kell, szia Cassie.

-          Szia – köszöntem el tőle én is.

Hangosan kifújtam a levegőt és leültem az ágyra.

-          Nekem haza kell mennem – mondtam Matt-nek. Egyedül akartam lenni. Megrémisztett a gondolat, hogy elveszíthetem a nagymamámat, de semmi kedvem nem volt vele erről beszélni.

-          Mi történt? – kérdezte és leült mellém. El akartam neki mondani, hogy mi történt, de nem volt hozzá elég erőm.

-          Semmi – feleltem kurtán -, tényleg mennem kell. Matt megbántottnak tűnt egy pillanatra, de aztán semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán.

-          Kikísérlek – mondta, majd felvette a piros ruhámat a földről és a fürdőhöz mentünk, ahol átöltöztem.

Sírni lett volna kedvem, de visszatartottam a könnyeimet. Matt az ajtó előtt várt rám, majd egymás mellett haladva lesiettünk a lépcsőn a bejárati ajtó felé haladva. A feszültséget tapintani lehetett a levegőben. Lisa-val nem találkoztunk, így legalább még egy kínos pillanatot megúsztam.

-          Akkor majd a suliban találkozunk – mondtam és legszívesebben pofon vágtam volna magam. Ez volt a legrosszabb szöveg, amit mondhattam.

-          Szia – köszönt el tőlem és becsukta az orrom előtt az ajtót.

Hazaérve egyből átöltöztem, egy trikót és egy melegítőnadrágot vettem fel. Hirtelen ötlettől vezérelve az anyám szobájába vettem az irányt, majd az éjjeliszekrény fiókját kihúztam, ahonnan elvettem egy dobozt a nyugtatói közül, majd a fürdőszobába sétáltam. Két szemet kiöntöttem a remegő kezembe. Minden… Nem, semmi sem lesz rendben, gondoltam, és bevettem a gyógyszereket. Nem akartam gondolkozni, ki akartam kapcsolni az agyam egy időre.

Mikor kisebb voltam az összes nyarat a mamánál töltöttem, ott nem kellett hallgatnom anya és apa veszekedését, a kiabálásokat, a sírásokat. Sütöttünk, főztünk, sorozatokat néztünk, játszottunk, egyszerűen ott biztonságban éreztem magam mindig. Azt kívántam bárcsak nála maradhatnék egész évben. Neki bármit elmondhattam, meghallgatott, tanácsokat adott és ami a legfontosabb volt, soha nem ítélkezett felettem. Elfogadott olyannak, amilyen voltam. Persze visszanézve az akkori problémák eltörpülnek a mostaniakhoz képest. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha most is mellettem lenne. De nincs, mert egy kórházi ágyban fekszik…

A szobámba mentem, bekapcsoltam a laptopomat és elindítottam hangosan egy zenét. Rákerestem a szívroham szóra és nem nyugtattak meg az ott kapott válaszok. Azután felmentem Kate adatlapjára és a buli képeit nézegettem, megakadt a szemem egyen, ahol én és Matt voltam látható. Én a kamerába néztem és idétlenül mosolyogtam, míg Matt oldalról rám pillantott és nem tudom miért, de gyorsan lehajtottam a laptopom tetejét, majd nemsokára elnyomott az álom. Abban a pillanatban a nyugtatók a legjobb dolognak tűntek a világon.

13. Elveszett emlékek

Amikor hazaértem első utam a fürdőbe vezetett, ahol megszabadultam a bevitt ételtől. Mindenfélét összeettem Matt-tel, míg meg nem érkezett a rendelésünk addig sütiztünk, majd találtunk chipset is, végül pizzát ettünk. Elmondhatatlanul jól estek ezek az egészségtelen ételek egészen addig, míg Matt meg nem jegyezte, hogy almán kívül még nem is nagyon látott mást enni. Ekkor valahogy elment az étvágyam és hazaindultam azzal az indokkal, hogy készülődnöm kell az estére. Ez részben igaz is volt.

Fogat mostam, lezuhanyoztam, magamra kaptam a vörös ruhát, majd kivasaltam a hajam, végül egy kicsit ki is sminkeltem magam. Még volt időm, ezért úgy döntöttem felhívom Amy-t, de nem vette fel senki sem a telefont. Küldtem anyának egy üzenetet, melyben leírtam, hogy remélem, jól érzi magát, majd arról érdeklődtem, mikor is jönnek haza vasárnap. A mobilom egy fekete kistáskába süllyesztettem, majd megálltam a tükör előtt. Újra elkezdtem szédülni, de próbáltam figyelmen kívül hagyni. Tökéletesen festettem, de belül egy roncs voltam.

Elindultam a szomszédba, hogy életem legjobb alakítását nyújtva elhitessem mindenkivel, milyen boldog is vagyok.

Így hogy Matt nem volt mellettem, az egész nem is tűnt olyan jó ötletnek. Zack-et az iskolában is féltékennyé tudom tenni, de az egész már nem csak róla szólt, már nem voltam kövér, még sem tudtam leállni ezzel az egésszel. Egy hang a fejemben folyamatosan azt mondogatta, hogy nem vagyok elég jó és soha nem is leszek az. Miatta kezdtem el csinálni az egészet, de magam miatt folytattam. Pokolian éhes voltam, de vettem egy mély lélegzetet és kiléptem az ajtón. Útközben a szomszéd ház felé azzal nyugtattam magam, hogy igazából Matt sem ártatlan az estével kapcsolatban. Ő abban bízik, hogy közelebb kerülünk egymáshoz, szóval mindenkinek vannak hátsó szándékai.

***

A nap sugarai ébresztettek fel. Lassan kinyitottam a szemem, s az első dolog amit, vagyis inkább, akit megláttam az Matt volt. Békésen aludt mellettem. Azonnal felültem, majd észrevettem, hogy egy hatalmas férfi póló van rajtam. Amilyen halkan csak tudtam a fürdőbe mentem, majd leültem kád szélére. A fejem iszonyatosan fájt, a világ még kicsit forgott ezért elkezdtem masszírozni a halántékom. Ez nem velem történik, ismételgettem magamban újra és újra. Pedig ez nagyon is velem történik. Vettem egy mély lélegzetet, majd lekapkodtam magamról a ruhákat, végül beálltam a zuhany alá. Csak férfi tusfürdőt találtam, de ebben a helyzetben nem lehettem válogatós. Végül úgy döntöttem egy hajmosás sem ártana. Aztán törölközőbe csavartam magam, majd egy fogkefét kerestem. Hálát adtam az égnek, hogy találtam egy kibontatlant.

Határozottan jobban éreztem magam. Felkaptam magamra a pólót, amiben aludtam, mely a térdem közepéig ért, majd a felhúztam a bugyimat és elindultam vissza Matt szobájába.  Ha azt hittem, ennél már nem lehet kínosabb, hát tévedtem. Egy idős nő lépett ki a Matt szobájával szembeni ajtó mögül a folyosóra. Lefagytam, ő pedig pillantását rám emelte. Megköszörültem a torkom, egyik lábamról a másikra álltam.

-          Öhm, én – kezdtem bele. Mutatkozz már be, az isten szerelmére! – Cassie vagyok, örvendek – folytattam majd előrébb léptem pár lépést és a kezemet nyújtottam felé.

-          Áh Cassie, a szomszédból, ugye? – kérdezte és kezet ráztunk. – Elizabeth vagyok, de hívj csak Lizának – mondta barátságosan, mire én rámosolyogtam.

-          Mindjárt megyek is haza, bocsánat a zavarásért, csak – beletúrtam a hajamba. Mit mondjak? Tanultunk? Lenéztem magamra, Matt pólójában állva, vizes hajjal, úgy hittem senki sem hinné el ezt.

-          Jó volt Kate bulija? Jól van a drágám? – kérdezte kíváncsian kimentve engem az alól, hogy befejezzem a mondatomat. A drágám? Én inkább az ördög lányának nevezném…

-          Igen, jó sok ember volt és jól érezte magát, jött-ment, mindenkivel váltott pár szót. Oké, ez eléggé diplomatikusnak hangzott.

-          Ennek örülök – felelte. – Most mennem kell, megnézem, hogy áll az ebéd - intett a lépcső irányába - nemsokára úgy is kész lesz, majd gyertek le enni – mondta és végigsimított a karomon. – Örülök, hogy végre találkoztunk Cassie.

Amikor elfordult és már lefelé a földszint irányába tartott hangosan kifújtam a levegőt. Mire visszaértem Matt szobájába, addigra már ő is felébredt és az ágyról nézte a TV-t. Elmosolyodott, mikor meglátott.

-          Jó reggelt Cassie – köszöntött mosolyogva, majd végignézett rajtam. – Határozottan jobban áll neked az a póló, mint nekem – mondta nevetve. Én pedig paprikavörös fejjel leültem az ágy szélére.

-          A folyosón találkoztam Lisával, lehet ő nem így gondolja. Örülök, hogy jól mulatsz – feleltem, majd végigdőltem az ágyon. - Soha többet nem iszok, egy kortyot sem.

-          Ne hülyéskedj, aranyos voltál részegen – haragosan pillantottam felé. A távirányítót felém nyújtotta, majd felállt és kisétált a szobából. Egy zenecsatornára váltottam és lehunyt szemmel hallgattam az elviselhetetlen zenéket. Akkor sem nyitottam ki a szemem, amikor hallottam az ajtó hangos csukódását.

-          Hé Csipkerózsika, nem vagy éhes? – kérdezte és éreztem, ahogy besüpped alatta az ágy. Egy tincset kisimított az arcomról, mire végre kinyitottam a szemem.

-          Egy falatot sem vagyok képes enni – vallottam be, ami történetesen tényleg igaz volt.

-          Én éhen halok – felelte.

-          Hogy került rám a pólód? – kérdeztem és a szövet szélével babráltam.

-          Nem emlékszel? – kérdezte és próbálta elrejteni mosolyát, sikertelenül.

Megráztam a fejem és éreztem, ahogy újra elpirulok. Abban voltam csak biztos, hogy ez a nap egyre kínosabb.

12. Pocsék barát

Felé léptem egy lépést, majd elszakítottam tőle a pillantásom és a tornacipőmet kezdtem el tanulmányozni.  Azt akartam mondani neki, hogy sajnálom, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Olyan jó lett volna, ha csak egy filmben lettem volna, ahol minden megoldódik. Ha ez nem a valóság lett volna, hanem csak egy rossz álom. De túlságosan is valóságos volt az egész. Vettem egy mély lélegzetet, majd a szemébe néztem. A könnyű doboz a kezemben egyre nehezebbé változott, mintha ólomsúlyú lett volna. Erősen markoltam, majd a világ forogni kezdett körülöttem.

Rosszul voltam. Lehet, hogy magam miatt vagy attól, hogy nem ettem. Fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy nem kapok levegőt.

-          Jól vagy? – kérdezte Matt.

Arra tudtam gondolni, hogy ez a leghülyébb kérdés a világon, és hogy nem vagyok jól. Egyáltalán nem. Felé léptem még pár lépést, de mielőtt még megrázhattam a fejem, a lábam felmondta a szolgálatot és egyszerűen összeestem. A földön kötöttem volna ki, ha Matt nem kap utánam. Éreztem a kezeit magamon, néztem, ahogy a karomat fogja.

-          Engedd el azt a rohadt dobozt! – kiáltott rám, én pedig engedelmeskedtem neki, majd minden elsötétült körülöttem.

Hallottam, ahogy valaki a nevemet mondja újra és újra. Rá akartam szólni, hogy ne ismételgesse már egyfolytában, hiszen hallom és felfogtam. Itt vagyok. Amikor kinyitottam a szemem Matt aggódó arcát pillantottam meg először.

-   Hagyd abba a nevem ismételgetését! – hangom rekedtesen csengett. Matt figyelmen kívül hagyta nem túl kedves megjegyzésem.

-          Jól vagy? Hívjak mentőt? Elájultál.

Lehunytam a szemem. Valahogy csak most tudatosult bennem, mennyire kellemetlen ez a helyzet.

-          Tessék itt egy kis narancslé – mondta és már nyújtotta is nekem a poharat. Feltornáztam magam ülő helyzetbe és elvettem tőle az italt, majd nagyokat kortyolgatva az egészet megittam.

-          Köszi – mondtam és visszaadtam neki a poharat.  – Biztosan leesett a vércukrom, nem ettem ma valami sokat – próbáltam valami magyarázattal szolgálni az ájulásomra.

-          Nagyon megijesztettél – vallotta be Matt és ide-oda mászkált a nappaliban a kanapé előtt, ahol ültem.

-       Már minden rendben, jól vagyok – suttogtam. Tényleg jól vagyok? Kétlem. Azt is tudtam, hogy a neheze csak most jön, elmagyarázni látogatásom valódi okát. – Leülnél, kérlek? – kérdeztem és kerültem a pillantását.  - Szóval – kezdtem bele – nem tudok veled menni az este. Már hamarabb akartam szólni, de biztosan találsz még valakit kísérőnek. Bár Kate szerintem annak örülne a legjobban, ha egyedül mennél.

Mivel csendben maradt felé néztem, és csak egy hitetlenkedő pillantást kaptam válaszul.

-       Te csak ne aggódj amiatt, hogy kivel megyek – felelte kicsit később hangosabban a kelleténél. – Zack-kel mész, igaz? Tudod mit, nem is kell válaszolnod. Elég volt azt látni, ahogy tegnap este megcsókoltad.

Felpattant mellőlem és én is felálltam a kanapéról, ez a beszélgetés határozottan egyre rosszabbul haladt.

-          Te leskelődtél? – kérdeztem döbbenten.

-          Cassie, ha nem vetted volna észre a szomszédod vagyok, épp hazaértem tőled és a konyhában ittam egy pohár vizet, amikor láttam, hogy leparkol előtettek. Aztán – mondta indulatosan- megcsókoltad.

-          Ez nem ilyen egyszerű – tiltakoztam.

-          Átver Cassie, hát nem látod? – kérdezte tőlem kezét a vállamra téve.

-      Tudom – vallottam be és lesütöttem a szemem. – Tudom – ismételtem és a hangom elcsuklott, majd éreztem, ahogy egy könnycsepp lefolyik az arcomon.

-          Hé – mondta kedvesen, és letörölte hüvelykujjával a könnycseppet – nem érdemli meg, hogy sírj miatta.

-          Sajnálom az egészet, tudod – szipogtam egyet – hülye voltam. Nem akartalak megbántani. Tényleg nem.

-          Nem azért akarom, hogy ne menj vele, mert féltékeny vagyok – magyarázta – na jó az vagyok – vallotta be, én pedig kicsit felnevettem. - Ő nem jó ember Cassie, nem akarom, hogy megbántson. Én soha nem bántanálak meg téged szándékosan – mondta komolyan. Zöld szemei őszinteséget sugároztak és csak most tűnt fel, milyen közel is állunk valójában egymáshoz. Pillantásom ajkaira vándorolt, amit ő is észrevett és elmosolyodott. Közelebb lépett, egyik kezével az állam vonalán simított végig, másik keze a derekamra vándorolt, majd megcsókolt. Kezeimet a mellkasára raktam, el akartam tolni magamtól, de aztán szemeimet lehunytam kezeimet pedig a nyaka mögött kulcsoltam össze és lábujjhegyre állva élveztem a csókot. Matt helyes volt és kedves, szépeket mondott nekem, de nem voltam belé szerelmes, a csók pedig jó volt, de nem éreztem helyesnek.

-          Nekem ez nem megy – toltam el magamtól végül. – Olyanokat mondasz nekem, hogy nem bánatnál meg és én még a végén elhiszem, ne mondj nekem olyat, amit nem biztos, hogy betartasz.

-          Adj egy esélyt nekünk – kérte.

-        Szeretnék, de nem megy. Nem megyek Zack-kel sehova sem ma sem máskor, Melindával van együtt – magyaráztam el neki. – De tegnap, mikor elhívott igent mondtam neki, mert nem tudtam, hogy járnak. Én csak szeretem őt, tudod. Hülyeség, de még mindig érzek iránta valamit, ezért veled se mehetek ma, nem lenne fair veled szemben. És nem akarom Kate elégedett képét bámulni egész este, fogadok ők hárman találták ki ezt az egészet. Ez nekem túl sok lenne.

-          Tudom, hogy szereted, mindenki tudja. Addig várok rád Cassie, ameddig kell.

-          Nem kérhetek tőled ilyet- ellenkeztem.

-         Nem is kell kérned – mondta és elmosolyodott. – Elmehetnénk ebbe a buliba és jól érezhetnénk magunkat, Melinda és Kate biztos nem örülnének, ha látnák, hogy boldog vagy és nem sikerült a tervük. Természetesen úgy mennénk, mint barátok.

Matt-nek igaza volt, ez volt a tökéletes terv.

-          Pocsék barát vagyok – sóhajtottam. Ő csak elnevette magát.

-          Akkor ez azt jelenti, hogy benne vagy? – kérdezte tőlem.

-     Igen, azt – válaszoltam végül, ő pedig túl lelkes lett válaszom hallatán. Bűntudatom támadt, mivel a valódi ok, amiért igen mondtam az az volt, hogy féltékennyé tegyem Zack-et. Komolyan pokolra fogok jutni. Matt sokkal jobb lányt érdemelne, mint amilyen én valaha is lehetek, ezzel pontosan tisztában voltam.

- Úgy sem fogunk sokáig barátok maradni - felelte játékosan, majd egy féloldalas mosolyt küldött felém. Akkor még egyikünk sem tudhatta, hogy ez mennyire igaz és nem jó értelemben. Azután karon ragadott, majd a konyha felé húzott.

- Enned kell valamit, nehogy a bulin is rosszul legyél - mondta hátrapillantva a válla felett, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Már csak ez hiányzott...

11. A fehér kerítés bánatból épült...

Az a baj azzal, ha valaki hihetetlen boldogságot okoz neked, hogy az felfoghatatlan boldogtalanságot is fog. Csak idő kérdése. Zuhantam a mélybe, úgy tűnt megállíthatatlanul, pedig kapaszkodni akartam, de nem volt ott senki és semmi. Csak a sötétség.

Zack-et szeretni, olyan volt, mintha saját akaratomból ugrottam volna le a szakadékba minden védelem nélkül. Tudtam, hogy rossz ötlet, tudtam, hogy helytelen, de… önszántamból odasétáltam a mélység széléhez és lehunytam a szemem.

Az én hibám volt az egész, és az volt a legrosszabb az egészben, hogy ezt tudtam is. Valakinek odaadni a szíved, aki nem szeret viszont a legnagyobb felelőtlenség, amit elkövethetsz. Összetört szívem minden egyes darabja és szilánkja őt szerette, cserébe viszont csak megalázást kaptam.  A szívem az övé volt, a boldogtalanság viszont az enyém.

Melinda és Zack átvert, ez mindennél világosabbá vált számomra, ahogy az is, hogy együtt vannak. Dühös lehettem volna, törhettem-zúzhattam volna, felhívhattam volna Melindát és kiabálhattam volna vele. Megmondhattam volna neki, hogy mit is érzek valójában.

De mit is éreztem? Semmit.

Kimerült voltam és tudtam erre az alvás nem megoldás. Egyszerűen belefáradtam az egészbe. Le akartam feküdni az ágyamba és soha fel nem ébredni. Mély levegőt vettem és megráztam a fejem. Az elmém elég sötét hellyé változott. Láttam magam, ahogy ott fekszem vékonyan, és arra gondoltam, hogy akkor soha nem kell majd a kalóriákkal foglalkoznom. Soha többé.

A konyhába mentem, öntöttem magamnak egy csésze kávét és kifelé bámultam az ablakon. Anyám éppen akkor ért haza, arcán levakarhatatlan vigyorral. 
-   Szia kicsim – köszöntött -, majd felém lépkedett és a fejem tetejére adott egy puszit. Ezek az anya-lánya pillanatok nem voltak jellemzőek ránk. Időm sem volt csodálkozni, anya már a nappaliban volt és apámat ölelte. A kávé íze még keserűbbé vált a számban.

Hogy volt képes szeretni őt? Ő talán már elfelejtette, hányszor sírt a kanapén a tévét bámulva? Mert én emlékeztem, minden egyes ilyen pillanatra. Akartam mindig valamit tenni, hogy jobban érezze magát, de tehetetlen voltam.

Anya belibbent a konyhába, töltött magának egy kis kávét, majd a konyhapultnak támaszkodott és a telefonját nyomkodta. Boldog volt, és ki voltam én, hogy leromboljam ezt? Pedig a képébe akartam vágni, hogy milyen egy szemét az apám, hogy elhagyott egy újabb családot, hogy soha nem fog megváltozni, hogy idő kérdése, hogy mikor un meg minket, ehelyett, csendben maradtam. Hányingerem lett.

Felpillantott a telefonjából és engem fürkészett. Nem tudom, mit olvashatott le az arcomról, de akármi is volt az, nem tette szóvá. A zsebéből elővett egy kis pénzt felém nyújtotta.

       -   Elutazunk apáddal, vasárnap este jövünk is vissza. Menj bulizni, érezd jól magad, menjetek Melindával valahova, olyan rég nem láttam már azt a lányt. Minden rendben vele? - kérdezte és én majdnem elejtettem a csészét, amit szorongattam.

       -   Jól van – feleltem kurtán. – Pont meg volt beszélve, hogy moziba megyünk – hazudtam és mosolyt színleltem.

       -    Akkor oké, de csináld meg előtte a házidat, mennem kell pakolni – mondta, majd felsietett az emeletre.
Én a konyhában maradtam a kávémat pedig kiöntöttem a mosogatóba.
Tíz perc múlva már egyedül voltam a házban.

A fehér kerítés bánatból épült, a ház szomorúságból és könnycseppek tartották össze. Ez volt az otthonom.

Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a dobozt az előszobából és Matthez indultam. Az ajtajuk előtt álltam és csengettem, majd vártam. Oké, nincs itthon én megpróbáltam. Már megfordultam és indultam volna haza, de ekkor nyílt az ajtó.

       -    Szia Cass, mi újság? – kérdezte egy hang, én pedig ledermedtem. Visszafordultam és eleresztettem egy halvány mosolyt. Matt az ajtófélfának dőlve állt és engem nézett, majd pillantása a kezemben tartott dobozra tévedt.

       -    Szia – suttogtam.  

***
(Itt az új rész, köszönöm azoknak, akik ennyi idő után is maradtak. Remélem, jól vagytok.
Ölel: R.C.)